A punk negyedszázada

A lenyúlt lázadás

Legutóbb a seattle-i és a prágai antikapitalista demonstrációkkal kapcsolatban is emlegették a negyedszázada, a legendás Sex Pistols együttes polgárpukkasztó botránysorozatai nyomán mintát, öntudatot és önálló kifejezési formát kapott punklázadást. Pedig az azóta számos változáson és elágazáson átment mozgalom eredetileg csak egy életképesnek bizonyult marketingötlet volt.

„Azokat a hangoskodó vandálokat, akik magukat anarchista punknak titulálva kalapácsokkal estek az üvegportáloknak, s molotovkoktélokat hajigáltak a rendőrökre, a hetvenes évek közepén nem neveztük punknak. De még csak nem is a hajtaréj, a ruházat vagy egy bizonyos márkájú bakancs jelentette a punkságot. A lényeg az álszent kispolgáriság elvetése, egy ízlésfajtától való megcsömörlöttség volt" - borong a New Musical Express (NME) című legendás brit zenei szakmagazin hasábjain Tony Parsons. Aki igazán illetékes: ő volt az, akinek negyedszázaddal ezelőtt ugyanezen orgánum révén volt szerencséje tudósítani a nagyérdeműt a punkmozgalom indulásáról. A „termékkel", a lázadásprojekttel a könnyűzenei ipar rukkolt ki: az újdonságtermelők a Sex Pistols „Anarchy in the U. K.", Amerikában pedig a Ramones „1976. IV" című kislemezével kínálták meg az ABBA, a Boney M és a hozzájuk hasonlók túlfinomult negédességébe belefáradt nagyérdeműt. Ám hogy a kezdeményezés valódi - és nem csak piaci - keresletre talált, bizonyítja, hogy a muzsika és a külsőségek mellé-mögé szerveződő szövegek a nyolcvanas évek elejétől már önálló punkirányzatok létrejöttéhez is elegendő munícióval szolgáltak.

„A punk a rock fejlődésének egy olyan pillanatában keletkezett, amikor a hippimozgalom kimúltával csak a legdurvább tabuszegés jelenthetett kiutat a hetvenes évek hidegháborús, konzervatív társadalmi visszarendeződéséből" - állítja A punk narratívája című könyvében az amerikai szubkultúra-kutató, irodalmár-szociológus Greg Wahl. A hetvenes évek első harmadának végén az angliai iparvárosok perifériára szorult fiataljai választották először a generációs lázadásnak ezt a minden korábbitól különbözni kívánó formáját. Amihez értelemszerűen szakítani kellett a magukat ugyancsak lázadónak mondó elődökkel is, a hatvanas évek virággyermekeivel, illetve az ő „Szeretet, Béke, Egyesülés" szentháromságukkal.

A punküzenet első megfogalmazóinak kemény magját a társadalmi senki földjére szorult rétegek nagykamaszai alkották, akik - mint Wahl is írja - tettek a polgári társadalom konvencióira, szentségeire, a tradicionális viselkedési szabályokra és a küllemre, ha egyáltalán ismerték ezeket. Az angol Marcus Greil Rúzsnyomok című, a kor ifjúsági és zenei irányzatait majdnem félezer oldalon át tárgyaló dokumentumkönyvének tanúsága szerint így lett az agresszív figyelemébresztés eszköze az addig csak módjával használt citromsárga, ciklámen-, tűzpiros, ultramarinkék színű ruházat, az égnek állított, kócosra borzolt vagy épp megtépett és csiricsáréra pingált frizura, valamint az ehhez „viselt" közterületi, kocsmai és bárhol máshol okozott botrány. No meg a minden iskolázottságot és szakmai szabályt hangsúlyozottan nélkülöző minimál-„zene". A magukat vállaltan punknak nevezők (hogy a magyarul mihasznát, léhűtőt is jelentő jelzőt ki aggatta rájuk, nem tudni) Wahl szerint nyersen kezdetleges ellenzenéjükkel - ami olykor csak részben fakadt az előadók zenei képzetlenségéből -, gátlástalan viselkedésükkel az előttük lázadók árulásáról, vereségéről, integrálódásáról is véleményt kívántak nyilvánítani.

Az 1975-ben alakult s a hetvenes évek folyamán a punkzenekarok zászlóshajójának tekintett Sex Pistols és emblematikus frontembere, Johnny Rotten „maga volt az őrült, mániákus antihős, egyfajta 20. századi III. Richárd, aki dalszövegeiben nemcsak a brit monarchiát figurázta ki, de lebuzizta más bandák tagjait is, mindezt mindenfajta muzikalitás nélkül" - idéz fel hangzást és látványt Wahl. A Pistols tabuszegése, végletes szókimondása azonban nem állt meg itt. A giccstől a poézis felé törekvő és olykor oda meg is érkező, ám a hetvenes években megint csak szériamunkába süllyedő popkultúra ellenében Rotten „felfedezte" az obszcenitást, és Jon Savage angol kultúrtörténész szerint a rockbizniszben e téren ő döntötte le a tabukat. Kétségtelen, azóta a könnyűzenei stílusok számos áramlatában - az amerikai fekete gettók rapjétől kezdve a heavy metalig - megjelenhettek a mindennap használt, de a dalszövegekből addig mellőzött, a polgári értékrend szerinti trágárságok is.

Sokan vélték, hogy a punk dührohama a nagy kitörés után hamar alábbhagy - és alig tévedtek. Már más kérdés, hogy az 1994-ben Kaliforniából indult, hol neopunk, hol posztpunk, netán melodikus punk néven illetett új punktrend - amit olyan bandák fémjeleznek, mint a Bad Religion vagy a Green Day - megint lát fantáziát a dologban. Ezek vezérmotívuma azonban - mondják -, bár az előadás és a szövegek keménysége nem marad el az elődöktől, már inkább csak jól megkreált műdüh, bevételfialó arculat. A lényeg a zene sodrásában eladható gör- és hódeszka, az anarchiajellel, a vörös körbe írt nagy A betűvel emblémázott divatmotyók, kapucnis dzsekik, óriás zsebes nadrágok, bakancsok, valamint az életérzésbeli muníciót szolgáltató hangzóanyagok, videók és egyéb kiadványok értékesítése.

A punk ugyanis újra „divatba lett hozva". Mégpedig ugyanazok által, akik negyedszázada a Sex Pistols amúgy spontánnak induló lázadását üzleti sikerré szelídítették. A brit Malcolm McLaren és a divatipari guruvá is emelkedett Vivien Westwood volt ugyanis, akik annak idején létrehozták az azóta is csak a „nagy rock and roll svindli" néven emlegetett kampányt. Ennek során például a Sex Pistols bemutatkozó albumának beharangozására hivatott tévébeszélgetés előtt kemény odamondogatásra biztatták, sőt állítólag még le is itatták a BBC stúdiójába meghívott zenészeket, akik aztán olyan trágárságdömpinggel kápráztattak el mindenkit, hogy hosszú időre adtak témát a nevük sulykolására használt angolszász bulvársajtónak.

Pedig az irányzat képes volt nívósabb produkciókra is. Ilyen volt az 1976-ban alakult, a Pistolsnál - zenei produkcióját tekintve mindenképp - kvalitásosabb Clash. Ez a banda ugyanis sokkal ideologikusabb, olykor a mai újbalos és anarchista csoportok számára is érvényes üzenetekkel sokkolta a rendpárti többséget. Mindenesetre „ők szóltak először a popban »a kizsákmányolt munkásról«, a »minden feka potenciális bűnöző« rendőr-sztereotípiáról" - állítja a „gettókultúrákkal" foglalkozó brit szociológus, Steve Abrams. Mindezekhez az énekes-dalszerző-gitáros Joe Strummer és követői a trágárságokat háttérbe szorító, de mégiscsak hiteles nyelvet, a vegyes etnikumú kültelki lakosság - az avatatlan fül számára szinte érthetetlen - szlengjét használták. Egy 1976-os New Musical Express-beli interjúban kérdezték is Strummert, miért nem „rendes", érthető londoni szlengben énekel. „Olyan ez, mint a jamaicai raszták vakerja. Ha érdekel a lényeg, Bob Marleyt is meg kell hallgatnod vagy százszor. Addigra pedig már az agyadba is égett a zene és a mondanivaló" - fogalmazta meg programját az őspunk.

Arról már nem is szólva, hogy a Clash a punk primitív, két-három gitárakkordos, „ipari" dübörgésen alapuló ellenzenéje helyett latinosan lüktető, skának is mondott, gyakran rézfúvósokkal is megspékelt stílust hozott létre. Ezt fejlesztették aztán tovább olyan, a nyolcvanas évek végén induló úgynevezett anarchopunk, antirasszista bandák, mint az egy számán belül spanyolul, franciául és angolul is éneklő Mano Negra vagy a Seattle és Prága utcáin demonstráló punkutódok által jelenleg leginkább kedvelt, etnopunknak aposztrofált, s Che Gueverának himnuszt is író Manu Chao.

Vajna Tamás (A HVG nyomán)

2001. november 6.

forrás: http://www.zene.net/index.php?type=19&id=1999