Csomagold be a füled
Elkészült a Pistols film

- g -
2000. április 11., kedd 14:12

Előszedni az egyik legellentmondásosabb bandát a világon nem kis feladat. Filmet készíteni róluk pláne. De sikerült. The Filth and the Fury című Sex Pistolsról szóló dokumentumfilm az egykori interjúk és a még sosem látott koncertfelvételek összevágásával igazi kuriózum lett. A fiúk nem sokat változtak: Johnny Rotten kapásból bojkottálta a film amerikai reklámját, mondván, hogy az nem ér semmit. Persze nem ilyen finoman fogalmazott.

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

h i r d e t é s

A Sex Pistols

Vihar dúlt 1977-ben Angliában. A vihar okozója a Sex Pistols. Éppen II. Erzsébet királynő jubileumi éve van, mellékesen egy bizonyos Johnny Rottent és haverjait most rúgták ki az EMI kiadótól, majd az A&M-től, hogy végül a Virgin-hez szegődjenek dalokat és történelmet írni. Persze a fiúk erről nem tudtak, nem is tudhattak, hogy őszinték legyünk tettek is rá, hogy kinek tetszik, amit csinálnak, és kinek nem. Csak jól akarták érezni magukat.

A Pistols újra együtt

Március 18-án jelentették be hivatalosan, hogy újra összeáll a Sex Pistols. A négy eredeti tag turnéra indul a világ körül, hogy megmutassák, még mindig olyan jók/rosszak, mint annak idején voltak. Nem világos azonban, hogy ha a filmen megjelenni illúzióromboló lett volna, akkor ez az újrakezdés mit jelent?

Rövid közízlésromboló receptünk következik: végy négy munkáscsaládból származó srácot, akik utálják a gazdagokat meg a fennálló rendszert, de dolgozni túl lusták. Adj nekik hangzatos nevet, amire az emberek odafigyelnek, aztán turnéztasd őket addig, amíg egy televízió interjút nem kíván készíteni velük. Ha a riporter enyhén részeg, a fiúk pedig megfelelően pofátlanok, másnapra kész a bomba. Jöhetnek a szalagcímek, fikázás, rágódás, beszámolók elájuló nagymamákról, TV-t szétverő melósokról, meg arról, hogy soha az életben nem beszéltek még ilyen csúnyán a brit nemzeti televízióban. Az angol sajtónak azóta nem volt ilyen rágós témája, mióta John Lennon kijelentette, hogy népszerűbbek Jézusnál, vagy amióta a Rolling Stones tagjait elkapták, ahogy kollektíve lepisáltak egy falat.

Johnny Rotten

Mi ebben a különleges? Ma már semmi. De mindez a ’70-es évek végén történt, és ráadásul a köztudottan liberális Brithonban. A banda, amelyik fennállásának 26 hónapja alatt egyetlen nagylemezt, és négy kislemezt adott ki, felforgatta a világot, és alapjaiban rengette meg a britek mindenbe vetett hitét.

Mégis mi volt a titkuk (ha volt ilyen)? Tulajdonképpen semmi. A négy srác unalmában elkezdett zenélni, aztán ez lett belőle. Dolgozni lusták voltak (zenélni is). Egyedül a szemléletük volt egyéni, és persze a kinézetük. Először is magasról tettek minden konvencionális brit hagyományra, életmódra, társadalmi rétegre, az erőszak, a rombolás volt filozófiájuk. Azonnali kielégülést hirdettek. Le akarták dönteni a társadalmi korlátokat, a vagyoni és egyéb különbségeket, meg a botrányokozást sem vetették meg.

A Tagság

Az eredeti négy tag, Johnny Rotten ének?, Steve Jones gitár, Paul Cook dob, Glen Matlock basszus. Futott még: Sid Vicious aki később kábítószer túladagolásban halt meg, miután meggyanúsították barátnője megölésével.

Tulajdonképpen erről szól a The Filth and the Fury című dokumentumfilm is (mely cím egyébként az emlékezetes interjú után jelent meg a The Mirror címlapján), amelyet a banda életről készítettek. Kicsit új, kicsit más, újszerű darab. Elsősorban nem csak a négy nagyszájú punkot mutatja be, akiknek minden célja az volt, hogy esténként jól berúgjanak, vagy esetleg belőjék magukat, hanem mondanivalóval is rendelkeztek. Talán a régi idők idealizálása dereng fel, talán tényleg ez az igazság.

Mindenesetre a banda még élő tagjai is megjelennek (a zenészek nem láthatóak, csak a sziluettjük jelenik meg) a filmben, és saját szemszögükből kommentálják az eseményeket. A rendező azzal indokolta a csak kontúrok ábrázolását, hogy kicsit illúzióromboló lehet, ha az egykori “ideálok” egy karosszékben üldögélve, enyhén megpocakosodva fejtik ki egykori és mai nézeteiket.

Mellékesen a fiúk nem sokat változtak. John Lydon az egykori Johnny Rotten például kapásból bojkottálta a film amerikai reklámját, mondván, hogy az nem ér semmit (persze nem ilyen finoman fogalmazott), és elkezdte saját maga népszerűsíteni. (Ha egy kicsit kötözködni akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy nem csak az eszmék terjesztésében, hanem a bevételben is érdekelt.)

A botrányborító

Mindenesetre egy biztos, a tagok elégedettek a filmmel, köszönhető ez Julien Temple-nek, aki mindent megtett, hogy ne egy szokványos dokumentumfilmet készítsen. Igaz, hogy az események kronológiai sorrendben követik egymást, de a nyilatkozatok, az egykori interjúk és a még sosem látott koncertfelvételek összevágása igazi kuriózumot hozott létre.

Mindenképpen figyelemreméltó, hiszen nem volt még banda, amelyik ilyen rövid idő alatt ennyire felkavarta volna a kedélyeket és ekkorát változtatott volna a világon. Persze a punk ideológia és zene nem a Pistols-tól származik, de az ő érdemük, hogy ezt a nagyközönség is megismerhette, és kellőképpen megutálhatta annak idején.

Azóta sok minden változott, az ideológia finomodott, feltűntek és eltűntek nagyszerű punk együttesek, Jello Biafrá-k és Nina Hagen-ek, jöttek-mentek a Clash-ek és Plasmatics-ek, de az egy Sex Pistols mindig marad.

                  forrás: http://index.hu/kultur/media/sexpistols