John Lydon: ROTTEN (részlet, 143.-145. oldal)
Fordította: cTG
"Sid és én elköltöztünk Chealsea-be egy helyre, amit Cloisternek (Kolostor) neveznek. A Pistols tagjai voltunk, de se pénzünk nem volt, se lakni nem tudtunk sehol. Nagyon ki voltunk mar attól, hogy örökké szét akartuk gecizni az embereket; az embereknek meg tõlünk volt nagyon ki a fasza. Beültünk Malcolm irodájába, gyakorlatilag egész napra, és jeleztük neki, hogy nem ártana szerezni egy olyan helyet, ahol meg lehetne húzni magunkat egy idõre. Végül is bevitt minket a Chelsea Cloisterbe, ami híven tükrözte a nevét – egy kikészült, undorító, öreg, perverz hely. A bejárati rész bûzlött, mint a rohadt pinaszag. Mint egy zárda, néhány méteres kis szobákkal, csappal és W.C.-vel. Kint volt a King's Road-on, ahol éjszaka aztán végképpen nem volt mit csinálni. Pénzunk nem volt, így aztán soha nem mehettünk sehova. Egy este aztán találkoztam egy elsõbálozóval. Kiszúrt az utcán, mikor éppen lopni mentem valamelyik boltba. Így szólt az autójából: "Oh, Ön, nem esetleg az a bizonyos Johnny?" "Hogyne, én vagyok kedvesem! Miben állhatok a szolgálatára magácskának?" "Egy mesés bankettet rendezünk. Önnek egyszerûen jönnie kell. Hozza az összes barátját, olyan vidám, hagyományos kis ugratás lesz." Egy romlott, gazdag kis leányka volt, aki azt ünnepelte, hogy eladósorba került, és az ennek örömére rendezett bálon a hosszú báli ruhájukat viselhették a megjelent kiskurvák, és bemutatták õket az összes megfelelõ, partiképes fiatalembernek - természetesen az õköreikbõl. Szóval meghívott engem, Sidet és Nancyt. Kibaszott kurva jó volt! Ez volt az egyetlen eset, amikor is valóban élveztem Nancy társaságát, ugyanis olyan igazán gusztustalan volt azon az estén. A szuper-elegáns Wedgies nevû night clubba vittek, ahova csak az ultragazdagokat engedték be. Volt néhány királyi sarj is ott, azon az estén. Ott volt Prince Andrew és David Frost, meg egy csomó ocsmány öreg nõ tiarában (fejdísz), akik üvegrepesztõen magas hangszínen nyávogtak. Úgy néztünk ki, mint akik valójában voltunk: néhány fiatal gyerek az utcáról. Rongyokba voltam öltözve, jó öreg, használt rongyokba. Sid valami olyasmiben volt, mint egy bõrdzseki, csak egy ujja hiányzott. Nancy hugyos harisnyában. Soha nem törõdött a tisztasággal, olyan koszosak voltak a lábai, hogy látszott rajtuk, hova csöpögött a pisi, mikor vizelt. Csak nyakkendõvel lehetett bemenni. Nem volt rajtam póló, csak egy nyakkendõés egy öreg, használt, széttépett öltöny. Sidnek nem volt nyakkendõje, így õa cipõfûzõjét használta nyakkendõ gyanánt - izgalmas, klasszikus ötlet. Szokások összetörve, minimum félredobva. Be kellett, hogy engedjenek bennünket, ugyanis bennfentesekkel voltunk. A bankett fent volt az elsõ emeleten a nagy bálteremben, és rengeteg volt a kaja.
Azt terveztem, hogy olyan leszek, mint egy tábornok, aki harcba vezeti a katonáit. Elõször rárontottunk a kajára, mert éhesek voltunk. Nem problémáztunk mindenféle kés-villával. Belenyúltunk a kezünkkel, aztán mint a disznók. Aztán irány a bár, táncolás, majd vissza a kajához, és aztán újra a bár. Rengeteg ingyenpia volt. Valami idejétmúlt Euro-Disco zene szólt, olyan Giorgio Moroder anyag, a ráéneklõs néger szarok nélkül. Felkértem David Frostot egy táncra, de nem igazan sikerült bevágódnom nála. A beképzelt genya a tévébõl, aki keresztbetett lábakkal, megállás nélkül fröcsögi a nyálát. Mindenesetre mi imádtuk a dolgot, és szerencsésen vérig sértettünk egy csomó mindenkit a felsõ tízezerbõl. Azt hiszem, elég világosan látható, hogy mi volt az oka, hogy nem nagyon hívogattak ilyen, és ehhez hasonló bankettekre bennünket. Szemmel láthatóan jól megbotránkoztattuk a kis elsõbáloskákat. Dehát ettõl borzongtak meg olyan igazán ezek a kis cuncimókusok - mikor is megjelent a körükben Johnny Rotten. Soha nem láttam azelõtt azt a csajt, aki bevitt. Csak egy genya kis kurvácska volt, aki mindent vissza akart adni anyucinak és apucinak. Azt akarta, hogy kidisznólkodjuk magunkat. Bizonyos távolságból követett bennünket, és hisztérikusan visongott, és röhögött hozzá: "Csak tudnám, hogy ki engedte be ide ezeket!" De az anyja, valami hercegnõ, volt az igazi ütés: egy eszméletlenül öreg, tiarás vén kurva.
A biztonsági õrök követtek bennünket, akárhova mentünk. Voltak bent fotósok is, de láttam, hogy a biztonsági gyerekek szépen lekapcsolták õket, ha rólunk akartak felvételt készíteni. Nem akarták, hogy kitudódjon, hogy mi is részt vettünk ezen a estélyen. Ez egy nagyon egyértelmû, kis finom gesztus volt. Eszméletlen, hogy mekkora a manipuláció ezeknél a felsõ rétegeknél. Ez része annak a komédiának, ahogy az életüket élik, és arra szolgál, hogy ne engedje kitudódni róluk azt, hogy milyen mocskos disznók is valójában. Az életmód, ahogy ezek élnek, megszégyenítené a legmocskosabb punk bandát, vagy punk koncertet is. Ez egy szakadt világ. Hihetetlen, micsoda piamennyiséget képesek ezek lenyelni, sokkal többet, mint a legkeményebb melós alkoholista. Dehát ezek profik, és reggelenként úgynevezett kijózanító kúrát tartanak. Kiverte a szemem a rengeteg kábítószer - szmokingos és csokornyakkendos dzsentlemenek a sarokban szipákolták az anyagot. Több, mint négy óráig voltunk bent a bálban. Ez volt az a különösen ritka eset, és egyetlen jó dolog, ami valaha is történt a Cloisterben."
|